totál nem kreatív cím

15 okt 2010 Vélemény?

Szerző: barbi itt: Uncategorized

Nos, tudom, ezt senki sem olvassa, és megnéztem, mikor is írtam ide utoljára, hát elég régen volt, ha mégis nézi valaki, az max a twitter sáv változását láthatja, hah. Még a gyöngyfűzéssel is leálltam az utóbbi időben, nem szép tőlem.

Igazából a konyhában kellene állnom, és nekiállni sütit sütni, de persze egyedül nagy nulla vagyok a témához, anya pedig nincs itthon. Persze, ma van az ölelés világnapja, én meg örülök, ha a plüsstigrisem meg fog ölelni. De hogy megpróbáljak könnyíteni a szerda óta tartó letargikus helyzetemen, befeküdtem az imént anya – illetve ha pontosak akarunk lenni, a szüleim – ágyába, amibe kicsi koromban annyit tanyáztunk a tesómmal (innen a ‘szüleim’ téma, mivel akkor még ketten aludtak benne), reggelente ebben ittuk meg a kakaót, a meséket ebből az ágyból néztük, és ide lehetett bújni anyához és apához, ha rosszat álmodtunk, vagy valami baj volt. Szerintem teljesen jogos a feltételezés, hogy ezen sorok megírása előtt bebújtam, és megnyugvást kerestem, igaz, már 20 éves vagyok és nem 5…A legjobb pedig az, hogy nem találtam, talán egy idő után elmúlnak az ilyen varázs-hatások, és egyedül kell szembenéznem a problémákkal, illetve jelen pillanatban olyan fájdalommal, amiről nem gondoltam volna, hogy jelentkezni fog, az állapotokat ismerve, meg magamat. Azt hittem, ennél keményebb vagyok, de ez most egy önismereti tévedés. Vagy túl sokáig játszottam, hogy engem nem lehet bántani, mert erős vagyok és ezt magam is elhittem. Hát nem, nem vagyok erős, sőt, talán gyengébb és érzékenyebb is vagyok, mint az átlag. Persze, sokat szoktam sírni, és teszem azt két napja – szégyen, nem szégyen, a ‘tragédia’ napján inkább ittam, csak hogy ne sírjak és ne legyen olyan szörnyű, hát most megnézhetem magam -, de mindig inkább stresszlevezetésként gondoltam rá, pedig hányszor bőgtem azért, mert rossz volt, mert fájt….

Valószínűleg azért nem segített az sem, hogy idejöttem laptoppal az ölemben, mert rádöbbentem, hogy minden múlandó, és múlandó az is, hogy kiskoromban ettől megnyugodtam, az is, hogy a szüleim együtt éltek, és oly sok minden más is, ami jelen pillanatban a lelkemet nyomja, de ez nem az a hely, ahol feltétlenül le akarom ezt teljes valójában írni. A szemüvegemre száradt cseppektől már alig látom a betűket, de próbálkozom kitartóan az összeszedett írással…

Be kell vallanom, nem így képzeltem el ezt az egészet, se magát a jelenetet, ami lezajlik, se az utána következő érzéseket. Persze egy év mégis csak egy év, ami alatt rengeteg minden történt, és nem múlik el nyomtalanul, az emlékek is megmaradnak – épp ezért nem fogok semmit sehonnan letörölgetni és kitörölgetni, az emlékeim  így is, úgy is  velem vannak, akkor meg teljesen mindegy, van-e látható nyoma…mert az arcomon meg nyilván van. Rossz, hogyha körbenézek a szobába, eszembe jutnak dolgok, és ugyanez a helyzet azzal is, ha a városban megyek egyedül…Azt hiszem, nem lesz vidám ma kimozdulnom, de talán egy hatalmas napszemüveg mögött nem fogják látni az esetlegesen legördülő könnyeket.

Én voltam az ostoba, eddig csak sejtettem, most már kezdem érezni a súlyát, kit és mit vesztettem, de erre mindenki csak utólag jön rá… nem jó ez így… és remélem a legjobbakat, mert ha a megjósolt és egyébként bevett szokás fog érvényesülni, akkor még jobban magam alá kerülök.